Születésem

Anya hivatalosan 2009. május 20.-ára volt kiírva. Az utolsó héten már minden nap járkált velem a kórházba mindenféle vizsgálatokra. Folyton zaklattak, mikor óhajtok már végre kibújni… Pedig micsoda komfort és kényelem volt az ott bent! Na jó a vége felé már a kényelem nem teljesen fedte a valóságot, hiszen picike termetű Anyukámban szépséges hurkákat növesztve igencsak termetes lettem, kicsit már szorongva, de hát mégiscsak mindig melegben, mindig Anyával, nem ismerve éhséget (különben csak egy-két bökés) … Hmmm.
Na de térjünk csak vissza május 20.-ára. Természetesen nem születtem meg ezen a napon. Miért is születtem volna? Muszáj volt tudatnom a világgal, ÉN vagyok a főnök és nem fogok úgy táncolni, ahogyan fütyülnek nekem. Azt mondják, hogy 20.-án kell születned és én jöjjek is? Hát még mit nem, majd jövök, ha akarok! Különben is, hallottam ám, amikor Anya beavatta Keresztanyumat, hogy én bizony beköltöztem az ő pocakjába, és akkor az én leendő Keresztanyukám azt tanácsolta: „ … május 20!?Akkor tartsd bent még két napot és a névnapomon születik!Így sosem felejtkezek el róla.”
Szimpi volt nekem ez a kicsit visongatós (örömében), kicsit sírós (örömében), kicsit szinte minden örömében nőcike, gondoltam ha már ennyire örül nekem, boldoggá teszem és várok majd két napot.
Így történt hát, hogy május 22.-én, Rita napján, 16:25-kor hajlandó voltam végre megjelenni ezen az új, tágas, hirtelen nagyon fényes és hideg világon.
- Anya!Anyaaaaaaaaaaaa! Ez nem jó, vissza akarok menniiiiiiiiiiiiiiiiiii!- ordítottam, de senkit nem érdekelt.
- Szia! Szíjjja Alízka!
Haa, ezt már hallottam! Héjkás! Én ismerem ezt a krapekot! Hmmm. Te vagy az! Baromi bő a szókincsed öregem... Ha csak ezt ismételgeted, a nővérek ki nem nézik belőled, hogy neked is van egy olyan két betűs izé a neved előtt. Végül is, legalább felismertelek… Naaa, simizz máár, ahogy szoktál, ne villogtass már annyit, inkább add ide Anyát. Anyáááát…
Nyílván rájöttetek, ő az Apukám volt. És milyen jó is volt ezen az idegen világon egy ismerős hang., Hát még Anyának!
Nem akartam, de szegényt kissé megkínoztam. Május 21-én hajnalban szivárogni kezdett a magzatvíz. Anya beszart, na nem szó szerint, de mégis úgy rendesen… Apa fal fehér lett, alig bírt felöltözni, mégis gyorsabban tette ezt meg, mint életében valaha. Rendesen sokkoltam őket. Bár mindketten próbálták a másikat nyugtatni, és próbáltak természetesen viselkedni, mégis para-csúcsok villóztak mindkettőjük EKG-ján. Bementek a kórházba, még a szülészetet is megtalálták, ahol mindenki olyan idegesítően nyugodt volt. Anyát megvizsgálták és már nem engedték haza. Ezután egy nagyon hosszú időszak következett. Sok-sok egymást gyorsan követő összehúzódás próbált engem onnan kipasszírozni, de nem hagytam magam, sőt ellenkeztem. Mindenki a fejemet szerette volna megérinteni. Folyton nyulkáltak utánam, hiába mondtam nekik, hogy az intelligencia pusztán érintéssel nem adható át, ne is erőlködjenek! Egy idő után ezt megunták, majd azt mondták a szüleimnek: Na akkor gyorsítsuk meg az eseményeket! Vénásan adtak be oxytocint, ami azokat a nyomó, passzírozó erőszakos izéket folyamatossá tette. Megállás nélkül engem szekált. De én nem hagytam magam. Makacs vagyok, mint a Nagyapám, ez afféle tipikus Vurom vonás. Háborút indítottak ellnem. Megemelték az oxytocin szintet, ami Anyának nagyon erős és folyamatos fájásokat hozott. Ez ellen már nem nagyon volt ellenszerem. Hírtelen leesett a szívhangom és azonnal leállították azt az izét. Egy bizonyos idő után ismét nekivágtak az egésznek előröl. Egy kicsit komolyabbra fordítva a szót, volt ott pár barom, dr. titulussal ellátott hímegyed, aki nem volt egyébre képes, mint hogy odavágja: „Első gyerek, nehezen jön! Várjunk még!” Újra és újra : Várjunk még! Mindig csak várjunk még, de valójában nem is a gyerekre (azaz rám) vártunk, hanem a következő ügyeletvezető főorvosra aki épp soron volt. Mert hát valljuk be, szánalmas kis országunk szánalmas kis egészségügyében egyre inkább nem képes felelősséget vállalni nemhogy orvos, de senki! Tisztelet a kivételnek.
Nem akartam ilyen keserű hangvételt venni, de sajnos majdnem tragédiába fulladt egy olyan esemény, aminek normális esetben teljesen rutinszerűen, fennkölt hangulatban kellene zajlania. Valójában itt sem a fájásokkal volt a konkrét baj, hanem az egyéb körülményekkel. Azzal, hogy például ha az ember még előző nap kap beöntést, akkor bizony elég éhessé tud válni, pláne hogy nem egyedül van. Vagy hogy ha már nagyon sok órája nem aludt, akkor bizony rettentő kimerült, hisz előző éjjel mindenféle fájdalomcsillapító nélkül voltak folyamatosan 10 majd 5 perces fájásai. Vagy hogy még a kórházba kerülés előtt olyan elviselhetetlen gyomorégései voltak, hogy nem aludt, csak ült az ágyban, nézte a másikat, ahogy édesen alszik és közben hatalmas hasát simogatva a kicsike bentlakót kérleli az odu elhagyására, mondván lejárt az albérlet! De felhozhatnám a pszichológiai oldalt is. Elég durva érzés, mikor kb. 20 gyerek megszületik az ember mellett, az övé meg még mindig nem jön. De egy első gyermek szülésének gondolata már önmagában elég megterhelő lelkileg, akárki akármit is mond, bármilyen gyönyörű történettel tömi tele az ember a várandósága alatt a fejét, a para az para! Tök olyan, mint az érettségi. Azt mondja mindenki, aki már túl van rajta, hogy naggyon könnyű, nem lesz gond! Vagy mint az államvizsga : Ha már eljutottál idáig, nem lehet probléma. Arra kíváncsiak, amit tudsz, nem pedig arra, amit nem.
Mégis! Az ember fél. Nagyon fél. És mint utólag kiderült, volt is miért…
Két nap a kórházban, gyerek sehol. Egyszer csak jön egy nagyon rossz megérzés: valami gond van. Biztos , hogy nem stimmel valami. Egy olyan megmagyarázhatatlan női megérzés. Majd nagy elkeseredés, sírás. A doki nagyon ember volt. Anyukát a lábát masszírozva nyugtatgatta, Apukába is próbát életet lehelni, aki akkora már teljesen a padlón volt tehetetlensége miatt. Szerencsére ennek az orvosnak még jelent valamit az „anyai ösztön”. Komolyan vette a rossz érzést, ami villámcsapásként nyílalt be. Onnantól kezdve már szinte mindent elkövetett, hogy császármetszésre kerüljön a sor. Csak azok a bizonyos soha nem szült hímegyedek ne lettek volna, akiknek bizony kellett a hozzájárulásuk. Végül (40. óra után) az éppen soron lévő nagyon nehezen, de beadta a derekát és mindenféle papírok aláírása után (hozzáteszem, amikor az ember már annyira készen van, hogy ágytálba pisilni sem képes magától) eljutottunk a műtétig. Jött egy nagyon kedves anaszteziológus (nő), aki saját élményeivel oldotta a feszültséget.
A következő sokk, bent a műtőben. Szerencsére azt már fel se tudta fogni az ember. „Basszus, a nyakán van a köldökzsinór! Azta, háromszor is!” Gyakorlatilag teljesen feltekerte magát és esélye sem volt természetes úton megszületni. Az altató orvos elmondása szerint mindenképpen a műtőben végeztük volna, minimális esélyekkel. „A világ legszerencsésebb gyermeke!” – hangzott annak az orvosnak a szájából, aki óckodva adta meg végül a hozzájárulást. Nem kellene ilyesmit írni, de jól esett volna szembeköpni, a többi már említett hímmel együtt. A saját orvosunknak meg sosem fogom tudni eléggé meghálálni, amit a szemünk előtt tett, mondott a többi baromnak. Pusztán az anyai rossz előérzetre hallgatva, bár így utólag talán csak pusztán emberségből, hogy ugyan annyi hosszú óra után ne kínlódjon tovább az az egyébként is fáradt, lelkileg már összetört kismama.
Így kínoztam hát meg Anyukám. Szerencsére nem voltam hajlandó megindulni a szülőcsatornában, többszörösen a nyakamon a köldökzsinórral. Már ott, akkor oly okos és makacs voltam, ahogy az a génjeimben kódoltatott.

Nagy meló volt ez mindnyájunknak. Nem kevésbé Édesapámnak, aki apás szülésre vállalkozván végigkísérte a legkeményebb helyzeteket. Ott volt Anya mellett, fogta a kezét, folyamatosan nyugtatta, erőt adott, törölgette a homlokát, ha kellett a könnyeit… Fél szemmel folyamatosan az NST szerkentyűn tartotta a szemét, követve minden fájást és az én szívhangom. Talán őt viselte meg a legjobban lelkileg. Annyira szeretett volna segíteni, könnyíteni, mégis tehetetlennek érezte magát. Pedig pusztán csak a jelenlétével többet tett értünk, mint ő azt valaha is gondolná. Mindennél többet jelentett, hogy együtt csináltuk mindezt végig, mi hárman.