Turai Alíz: 2011

(Levél Anyától, Keresztanyának.)

Mivel Keresztanya az első számú olvasója a blogomnak, s mivel tudjuk, hogy akik ezt a blogot rendszeresen olvassák, mind valamennyire érintettek a búcsúzkodásban, így ide ebbe a blogba örökítjük meg ezt a levelet, hogy egyszer egy szép nyári estén én magam is elolvashassam, s ici-pici rálátásom legyen, megértsem, miért is lett Keresztanya a keresztanyám.

„Még mielőtt azt mondanám nektek, Jó utat!, nem is tudom, hogyan kezdjek bele elmondani azt a tömény gondolathalmazt, ami most már napok, sőt hetek óta bennem kavarog. Ezért úgy döntöttem leírom, s talán kisül belőle valami értelmes is…

Lássuk csak, az 1990/1991-es tanévben ismertem meg egy LÁNYt egy véletlen folytán. Egyik osztálytársam (Molnár Andi) anyukája és ennek a LÁNYnak a szülei kollegák voltak. Egy másik osztálytársam (Erdei Gabi) pedig szomszédja volt. S mit ad Isten, a kicsiknek is kicsi a világ. Ez a két osztálytársnőm egy másik leányzóval (Vajda Timi) és velem négyesben bandázott akkoriban, s mi több kézilabdás csapattársak voltunk. Majd egy Lobogó utcai kirándulás alkalmával fény derült arra, ki kinek a „közös ismerőse”, így attól a naptól lett ez a LÁNY nekem is „ismerősöm”. Az új ismerősnek volt egy helyes öcsije, meg egy furcsán járó pótöcsije (Zolika), aki akkoriban még baromi idegesítő kis alak volt. (Különösen a Suromka süt, Vuromka üt… féle piszkálódásával.) Szegényt el is kellett agyabugyálnom (Vuromka ütött) párszor, hogy megszerethessem… De ez egy egész más sztori.

Teltek, múltak a napok és már nem kellett hozzá a 4es csapat, hogy elmenjek a Lobogó utcára játszani, elég volt a tudat, az a LÁNY, RITA, úgyis ott lesz…
Az osztálytársi 4es számomra teljesen átalakult egy egészen új négyessé: Rita-Imi-Zolika-és jómagam. Idő közben Ritát is becsaltuk a kézilabda csapatba, s így már nem csak játszótéri haverság volt a közös kapcsolat, hanem csapattársi is. Aztán lényegében ennyi is maradt! (Ezt persze csak idéző jelben.) Ugyanis a köztünk lévő korkülönbségnek köszönhetően sosem voltunk osztálytársak, különböző gimnáziumokba jártunk és egészen más jellegű egyetemekre. Sosem voltunk egyformák, mégis mindig úgy éreztem, hogy már a legelső pillanattól maximálisan megértjük a másikat, s ha máshogy nem is, de lélekben nagyon is egyformák vagyunk. Mondhatnám, hogy a csapattársi kapcsolaton kívül nem volt semmi közös, ami igaz, leszámítva azt a több mint 20 évet, amit gyakorlatilag mégis együtt éltünk meg! Közel vagy távol, de mégis mindig egymásra találva, bármilyen útról is egymáshoz haza menve…

Az eltelt több mint 20 év alatt a Soltész család lett a második családom, ahol nem csak én voltam póttestvér, hanem Zolika is. Eszembe jut a sok gyermeki kaland, mikor kisiskolásként kitekertünk bicajjal Nagyszálláson keresztül Harangodra, vagy mikor úgy elbicikliztünk, hogy fogalmunk sem volt merre járunk, majd kiderült, hogy valahol Sóstóhegyen túl bolyongtunk… Mikor rendszeresen áttekerünk vagy átsétáltunk a Sóstói erdőn. Mikor Kabalásra jártunk szánkózni, vagy a befagyott Bújtosi- tóra csúszkálni… Mikor kijártunk Sóstóra strandolni, mikor megalakultak a MACIFINGOK. A legelső Tiszalöki-Buli. Az, mikor majdnem felnőttként gyurmáztunk, vagy TV-polcot készítettünk és festettünk vagy épp Herky cicának csináltunk kuckót… Úgy hiszem, oldalakat regélhetnék még a gyermeki élményekről mégis nehéz lenne azokat kimeríteni, annyi van még.

De vegyük csak újra ezt a LÁNYT, aki nem más, mint Soltész Rita. Egy 83’-as születésű, Rák csillagjegyű, csodalelkű, cicaszemű, szőke, magas, modell alkatú gyöngyszem, akiről őszintén állíthatom, hogy a barátnőm. Az a barátnőm, akire egész életemben számíthattam, akivel bármit megoszthattam, akivel mindent nem csak megbeszélhettem, de meg is beszéltem, aki mindent tud rólam, s akiről úgy érzem én is szinte mindent tudok, aki egyetlen rezdülésemből is tudta mi van velem, s akit soha nem hagyott hidegen, hogy mi van velem… Valójában ez az előző mondat is egy soha véget nem érő mondat lehetne, de kár befejezni, hiszen mindig is értettük egymást fél szavakból is, sokszor szavak nélkül is.

Összenőttünk. Úgy összenőttünk az évek során, akár az édes testvérek. Bár utunk mindig egészen másfelé vezetett, álmaink vektorai mind-mind más irányba mutattak és új barátok is jöttek-mentek mindkettőnk életében, mi azért megmaradtunk egymásnak biztos pontnak. Ő volt az enyém, s én az Ő lelki-kukcója. Mindegy volt, hol ért véget egy film, legközelebb onnan indítottuk. Tekertünk együtt sokat, róttuk a köröket ÖF körül, vagy épp futottunk kilométereket. Gubbasztottunk a pincében lelkizve, vagy maratoni vizsgákra készülvén vagy csak szimplán bagózni.

Eszembe jut, mikor a két fiú teenager-ként rajtam „marakodott”, majd Imivel történt szakításunk után a két sértett férfiúi lélek egymásra találván ellenem „fújt”. Ez egy olyan pont volt az életünkben, mikor elengedhettük volna egymás kezét, örökre. Te, Rita ezt mégsem hagytad, és egyedül rajtad múlt az, hogy ha sokszor titkon is, de útjaink újra és újra érintették egymást. A dac és a harag az idő múlásával szertefoszlott, és a sok szép emlék s megannyi kaland nem engedte magát kidobni a kukába, újra egymásra találhattunk mind. Így elmondhatom, hogy hála Neked kedves húgom, van még két öcsém is. Kiket nem kevésbé szeretek nálad. A gyermeki szerelem őszinte, igaz szeretetté alakult, s már ezzel az érzéssel, emlékkel a szívünkben vagyunk teljes emberek.

Tisztán emlékszem azokra a napokra, mikor először indultál útnak Poitiers-be, s készülődtünk mind a nagy utazásodra. Hasonlóan érzem most is magam, akkor volt így görcsbe a gyomrom, s akkor is tudtam, hogy ez úgy van jól, most is érzem, hogy így helyes, mennetek kell, mégis összeszorul az ember legbelül. Igen, mert valahol fáj, már most fáj a hiányod puszta tudata is, pedig még el sem mentél… Emlékszem a percre, mikor legelőször búcsúztunk el a Lobogó utcán, s mindenki szeméből kicsordult a könny. De emlékszem arra is, mikor Ferihegyen vártunk haza, s tudom eztán sem lesz kevésbé örömteljes majd egyetlen viszontlátás sem.

Poitiers. E szó hallatán sok kemény dolog mellett rengeteg szép dolog villan át az agyamon. Eszembe jut Nelly is, de aki ettől sokkal fontosabb, eszembe jut Matyi, akibe bár még ekkor nem voltál szerelmes saját bevallás alapján, mégis csak a hülye nem látta, mennyire rabul ejtette a szíved az a szemüveges srác, akiről Zolika is beszélt az esküvői felszólalásában. Bár nem tűnt „logikusnak” beleszeretni abba a fiúba és teljesen reménytelennek tűnt még akkor a helyzet, szerencsére sem a sorsnak, sem a szívnek nem lehet parancsolni. Szerencsére, mert annyi hányattatás és küzdelem, annyi nehézség vállalása után megadta nektek az ég, amit mindketten joggal érdemeltek meg: egymást. Két fantasztikus ember találhatott bennetek egymásra, s őszintén kívánom, hogy a sugárzó szerelem, mely a szemetekből fakad, soha ne fogyatkozzék, s találjátok meg egymásban a saját boldogságotok, maradjatok mindig olyan türelmesek egymáshoz, mint eddig, legyen rengeteg erőtök megmászni a hegyeket, osztozzatok egymás sikereiben s hagyjatok egymásnak szabadságot, hogy boldog szülők képében nevelhessétek fel a kis Brisson-bogyóitokat. Nagyon szeretem Mathieut, mert olyan boldoggá tesz téged, mint amilyennek mindig is szerettelek volna látni. Sokszor bosszankodom magamban, hogy a fenébe nem tudok franciául, mert ha tudnék vele az anyanyelvén beszélni, olyan sokmindent szeretnék neki megköszönni, annyi mindent szeretnék neki elmondani.

Eszembe jut a KICSI, ahová megszámolhatatlan sok buli után tértünk „haza” aludni mind a négyen, vagy Ilike néni isteni húslevesei. Eszembe jut a számtalan egymásnak írt levél, vagy az egymással megbeszélt „pasi gondok”. De az is, mikor TE voltál az egyetlen ember, aki nem csak elfogadta, de meg is értette, hogy miért kell nekem egy akár „apám is lehetne” férfi… Te vagy az, aki ismeri minden momentumát ennek a románcnak, s aki már távolról látta a rohanó vonatot, ami el fog ütni, ugyanúgy, mint ahogy én is láttam Matyinkat! Aki már akkor tudta, hogy szeretem Endrét, mikor még magamnak sem voltam hajlandó ezt beismerni. Aki megszerette az általam szeretett embert, s látta azt a sok szépet és nehézséget is, amin ez a kapcsolat átment. Aki velem örült minden jónak, s aki egy másik városból is mellettem termett, mikor mennydörgött a lelkem.

Te vagy az az ember, mindenki Ritája, mindenki Ritacicája, aki nélkül egyikünk sem lehetne már egész. Igen csajos, lehet kicsit ömlengős lett az egész, de ettől még igaz. Aki ismer, aki szeret, pontosan érti és érzi is miről próbálok összehozni valami értelmeset. Te szerintem fel sem fogod pl. azt, hogy mennyi klassz ember köszönheti neked azt, hogy megismerhetett más tök jófej embereket. Én pl. sosem ismertem volna meg sem Bakti Zolit, sem Kosztik Gergőt ha te nem vagy! De Ágit sem, s Ági révén Bettiéket… Vagy Alízékat… vagy sorolhatnám a sok „közös ismerőst”, akikkel már sok szupi Tiszalöki-bulin vagyunk túl.
Ezek a bulik meg külön-külön is egy-egy kisregénybe illőek lehetnének, annyi az élmény. Bár az elmúlt években számomra pont kimaradt néhány, s nem is igazán tudom, mikor állhat úgy össze a csapat újra, mint rég, de őszintén bízom benne, hogy visszük mi még oda nyaralni a gyermekeinket is, összekötve egy kis felnőtt bulival! De legalább életetek egyik legszebb napjára, az esküvőtökre mind összehoztatok minket újra, úgy gondolom, ezt mindnyájunk nevében megköszönhetem.

Eszembe jut a Represent Cuba, meg sok közös pasiőrjítő tánchadműveletünk, az Imi csinálta bulik, vagy amikor Pombäres tetoválásokat nyalogattunk fel egymás hasára, vagy mikor felhívtuk Zolikát, hogy elmondhassam, várandós vagyok! Eszembe jut a két fiú, Imi és Zolika, akik úgyanúgy részei az egésznek, s ha eszembe jut bármelyikőtök is, úgy érzem büszke vagyok rátok, s hálás a sorsnak, hogy az életem részei voltatok, lesztek még nagyon soká…

Mielőtt elkezdtem írni ezt a nyílvános, mégis nagyonis személyes levelet, annyi minden benne volt a tarsolyomban, s most, hogy szavakba kellene önteni, már nem is olyan könnyű. Annyi mindent jelentesz TE nekem, le se tudom írni, valójában nem is akarom, hisz úgyis tudod, talán még tőlem is jobban tudod :) Mégis valami nem hagy nyugton, valami arra késztet, hogy elmondjam, vagy legalább megpróbáljam. Tudom, hogy hiányozni fogsz, már most is sokszor hiányoztál, pedig csak 200km-re voltunk egymástól, egy és ugyanazon országban, s most ez a LÁNY, már nem lány, hanem egy felnőtt, sikeres, gyönyörű nő, aki már nem is csak egy nő, hanem feleség, igen, ő már nem Soltész Rita, hanem Rita Brisson!!! Rita Brisson, aki életem egyik legmeghatározóbb egyéne volt, s eztán is számítani fog a véleménye. Ő lett a gyermekem Keresztanyukája! Hiszen már tizenévesen megfogadtuk a keresztszülőséget egymásnak, most pedig nagyon örülök, hogy sikerült a legtökéletesebb embert felkérnem erre a feladatra. Boldog lennék már nagyon, ha nekem is mondaná valaki: Kejesztanya :) S csak bízhatom abban, hogy legalább annyira jó keresztszülő lehetek majd, mint te vagy.

Most jó lenne egy frappáns befejezés, de talán az lenne a legcélszerűbb, ha egy barátokkal közösen összehozott, Imi és Zolika által megszerkesztett videóval tenném meg ezt, amit az esküvőtökre készítettünk. Hallgassátok most meg mindnyájunk mondanivalóját, s úgy gondolom mindenki nevében írhatom, hogy azt kívánjuk, találjátok meg a boldogságot a világ bármely pontját is választjátok majd végső otthonotoknak, legyen sikeretek az élet minden területén! LEGYETEK NAGYON-NAGYON BOLDOGOK EGYÜTT, VELÜNK!”

2011. augusztus 12.-én megtörtént a várva várt esemény! Keresztanya és Mathieu örökre összekötötték az életüket. Nagyon nagy izgalommal várta az egész család és a barátok mind ezt a nagy napot. Kicsit félt is tőle mindenki, aki nem francia, hiszen ezzel a döntéssel egy másik is együtt jött: Franciaországban folytatják a közös életüket. Jóó-jóó, mindenki tudja, hogy találkozni fogunk ugyanúgy és hogy igyekeznek majd gyakran hazajönni és persze mindenki készül ki hozzájuk is, de akkor is megszorul az ember gyomra...

De nézzük inkább az esküvő boldog pillanatait. Az Aquamarina Hotel és Rendezvényhajón volt mind a szertartás, mind a vacsi és a lagzi is. Nagyon hangulatos hajó ez, én speciál baromira élveztem a fedélzeten való rohangálást :P

Bár nagyon sok volt a furcsán beszélő idegen arc, azért volt akinek meg tudtam kapaszkodni a kezében. Klári volt a legkedvesebb menedékem, őt sokat navigáltam ide-oda a hajón. De Zolit és Imit is felismertem ám, Keresztanya keresztanyukájával meg nagy bratyizásba fogtam :)

Majd az asztaltársaságunkkal kollektíven megállapítottuk, hogy tök jó fejek ezek a franciák!

Mathieu mamája nagyon kedves néni, a furcsa bajuszú bácsi meg roppant vicces és mindig engem szeretett volna fotózni :D Hát igen kérem, így van ez, ha az ember gyönyörűséges.

Na de hát Kereeeesztanyaaaa! Ő aztán lélegzetelállító volt!!! Bizony ám! Az én Keresztanyukám csodaszép kis mennyasszony volt! És én lehettem az ő kis koszorúslánya :)

Nagyon izgatott voltam a feladat ellátása miatt, sokat sürögtem-forogtam otthon azt szajkózván, hogy Alízka koszorús lány lesz, hercegnős ruhába, Keresztanya és Mathieu esküvőjén, a Dunán! Aztán mikor eljött a nagy feladat, kissé félve indultam meg, mert azt hittem Keresztanya nem is fog utánam jönni, de mikor Ő megindult én is elindultam és szépen végigvonultam az anyakönyvvezetőig a csodaszép kiskosarammal a kezemben, baromi büszkén, és boldogan, hiszen minden csillogó szempár ránk szegeződött! Szóval ügyesen és büszkén láttam el a rám bízott feladatot.

Sőt igyekeztem maradandót is alkotni: úgy álltam fel az anyakönyvvezető mellé a székre a szertartás alatt, mintha betanították volna nekem :) Onnan persze tökéletesen láttam Keresztanyáékat, akik mindeddig a manőveremig háttal ültek nekem, pedig én nem a hátukra voltam kíváncsi, így előre mentem és megoldottam magam :)

Aztán persze igyekeztem az összes lufit valamilyen módon magamévá tenni, mindenkinél kikönyörögtem legalább egyet, hogy szedjen nekem. A végén persze szinte semmi lufi nem maradt, mert élveztem elengedni őket :P

A vacsi fini volt, a névkártyák meg nagyon klasszul sikerültek. Mindenkinek volt benne egy a párral közös fotó is, nekem ezek nagyon-nagyon tetszettek. Még az Anyáét és az Apáét is magamévá tettem.

Olyan sokat rohangáltam, mászkáltam fel mindenre, ahová csak tudtam, hogy igen hamar kitapostam magamból a kilómétereket. Az előétel és a leves után gyakorlatilag nem sokkal be is aludtam. (Aminek Anyától jobban talán senki nem örült :P )