Nincs több cici.

Bizony - bizony. 16 és fél hónap szopizás után vége a kánaánnak. Bár még tejcsi mindig lenne, Anya úgy döntött, ideje lemondanom róla. Nem igazán esett jól ez a merénylet ellenem, de végül Anya bizonyult erősebbnek. Volt pár óra kitartó üvölésem is, hátha... De sajna nem jött össze. Anya rendkívül kitartó, pedig még Apa is a pártomra állt párszor.
"Nem sajnálod? Meg fogja viselni a kis lelkét! Ne hagyjuk már sírni! Övé az a tejcsike, azért van még mindig, mert kell neki. Ha nem kellene, már nem lenne, elapadt volna!"
Őt könnyebb irányítanom kedvemre. Azt hiszem simán a fejére is nőhetnék, ha Anya nem volna észnél.
A lényeg a lényeg, hogy nem kapok már több cicikét, bármennyire is hiányzik még most is. Mára már én is beletörődtem sorsomba, és napról napra könnyebb nélküle, de azért még mindig nem telik el úgy nap, hogy ne ülnék Anya ölébe és ne szorongatnám, paskolnám meg két kis tenyeremmel: "Cici! Cici!" ( . )( . )

Azért Anya sem olyan kegyetlen, mint ez elsőre tűnhet, hiszen próbál kárpótolni, pontosabban pótolni valami mással míg megszokom az elválást.
Így minden nap, szopika helyet cumikából kapok babatejcsit, majd erről szép fokozatosan fogunk átállni sima tehéntejcsire.